Az egyetlen országúton Nagybörzsönybe érkezve a falu nyugati szélén a Szent István király tiszteletére szentelt templom tűnik a szemünk elé. Valószínűleg a magyar őslakók építették a XIII. század első felében. A német telepesek legfeljebb pár évtizeddel később emelték a mai Bányásztemplom elődjét. Nem tudjuk, hogy a középkor folyamán mely egyház meddig viselt plébánia rangot. Az biztos, hogy a hódoltság végén a település többsége már német anyanyelvű volt, és a Bányásztemplomban tartotta istentiszteleteit. (Ekkoriban a Szent István-kápolna mellett, a kerítőfalon belül temetkeztek a hívek.) Az 1700-as évek elején néhány éven át az evangélikusoknak használták a Bányásztemplomot, ekkor a Szent–István kápolna volt a katolikus plébánia központja. Az ősrégi templom tiszteletére és tekintélyére mutathat, hogy a Bányásztemplom „Szent István felajánlja az országot” témájú oltárképén is megfestették a XVIII. század végén. Az 1779-es Batthyány-féle egyházlátogatáskor ennek ellenére felmerült lebontásának gondolata, de ezt később elvetették.

Az épületet 1896-ban majd 1910-ben tatarozták, majd az 1960-as évek derekén gondos kutatás után szakszerűen helyreállították Erdei Ferenc Ybl-díjas építész tervei szerint. Ekkor tisztázódott, hogy a templom két periódusban épült: a XIII. század első harmadában a szentély és a hajó, majd a tatárjárás utáni újjáépítés során készült a szentély díszes főpárkánya és a torony is.

A keletelt, nyugati homlokzati tornyos egyház román stílusú falusi templomaink legszebb példái közé tartozik. Érdemes röviden elidőzni mellette, elemezni, hogy mi tette azzá. Mindenekelőtt arányai: a szentély, a hajó és a torony egyre növekvő magassága kiemelten jól érezhető a déli oldal felől. Az apró, díszes szentélyt a hajó három keskeny tölcsérablakkal és díszes déli kapuval áttört nagyobb tömege követi, majd a távolról is jól látható, ikerablakokkal megnyitott karcsú torony zárja a képet. A szép arányokat a vörösesszürke trachit kváderkövekből emelt falazat, a sötétszürkés–lila tetőzet festőivé formálja a tájban. Ha részleteit tekintjük, a félköríves szentély a leggazdagabb: a gyémántfrízből, ívsorból álló főpárkány tükreiben 19 bajuszos, magyaros karakterű faragott emberfejet találunk. Két másik fő látható a félköríves, bélleletes kapun, mely – a magyar emlékanyagban oly gyakran – az első és a második ablak közt áll. A toronyablakok oszlopocskái trapéz alakú vállkővel záródnak, a legtöbb fejezet és lábazat egyéni kialakítású.

A templombelsőben a hajórész síkmennyezetes, az apszis boltozata negyedgömb formájú, a szentélyt diadalív választja el a hajótól, míg a torony dongaboltozatos földszintjére a XV. században vágott kapun juthatunk be, tehát eredetileg a torony és a hajó között nem volt kapcsolat.

A templom falain a helyreállításkor felszentelési kereszteket találtak, és azok, valamint az oltár feletti, kettős pálcatagos ablak és a szentélyben körbefutó XIII. századi párkány a puritán belső szerény díszei.

Egy kőbe faragott felirat szerint a kerítőfalat 1632-ben Zakarias Pop (egy helyi módos parasztgazda) csináltatta – feltehetőleg egy korábbi, gyengébb fal helyén.

A szentély tengelyében visszatekintve az említett hármas megformálást más szemszögből élvezhetjük: az alacsonyabb, díszesebb szentélyt szélesebb, magasabb, nyeregtetős hajó és keskeny, gúlasíkokkal záródó torony követi.

A Szent István-templom finom arányaival, festői megjelenésével, díszeivel a XIII. századi falusi templomaink gazdagabb, igényesebb példái közé tartozik, jelezve az építőközösség tehetősségét.